Minden nap más az életünkben, még ha néha egyöntetűen szürkének is érezzük.
Felkelünk, iskola, munka, mindennapi teendőink mellett elfelejtjük sokszor, hogy milyen szép is tud lenni az életünk.
Tegnap azt mondták nekem, hogy néha kicsit "hurráoptimista" vagyok. Bevallom, ennek most örülni tudok, ugyanis évtizedekkel ezelőtt talán pont a másik véglet voltam.
Nem figyelünk egymásra, nem tudunk, nincs időnk...mentegetjük magunkat, mintha kellene bármi indok is arra, hogy miért vagyunk figyelmetlenek.
Szürke napok, egymásba mosódó hétköznapok. Ha egy picit, de tényleg csak picit teszünk azért, hogy szebb legyen egy-egy napunk, akkor rögtön több szebb dolgot látunk meg benne.
Annyi érzés kering az emberben, annyiféle dolog kavaroghat bennünk, s nem tudunk csak jók, vagy csak rosszak lenni. S bár kicsit szentimentális a gondolat, de olyanok vagyunk mint a színek kavalkádja. Mindig más és mást látnak bennünk ismerőseink. Egyik ilyennek, a másik másmilyennek ismer.
Előfordul, hogy megfakultnak tűnünk saját magunknak is. Borzasztó fáradtan, kimerülten nehéz hurráoptimistának lenni. Nehéz azt mondani, hogy "köszönöm", hogy "kedves vagy, hogy gondoltál rám", hogy "köszönöm, hogy vagy"
Érdemes néha picit, akár egy másodpercre saját magunkon erőt venni, és akár egy szóval kifejezni a társainknak, szeretteinknek: "köszönöm".
Ezzel is elkezdhetjük újra színezni a napunk, napjainkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése