2010. november 22., hétfő

Búcsú

Talán a legnehezebb pillanatok életünkben a búcsú pillanatai.
Amikor valamitől elszakadunk, amikor valami új dolog vár ránk.
A búcsú mindig két oldalú, hiszen aki elmegy és aki itt marad, mindkettőnek nehéz, csak kicsit más.
Búcsú. Nehéz szó ez, ha az ember belegondol.
Búcsú egy iskolától, éveken át ápolt kapcsolatoktól, barátoktól.
Búcsú a szülőhelyedtől, mely évekig ölelt át téged, s az út pora évekig takart be bolondos, haragos kedvében.
Búcsú szeretteidtől, mert új környezetbe léptél, s távol lesztek egymástól.
Búcsú a szülőktől, kik mindent megadtak addig, hogy óvva, félve kísérjék minden lépted, s születésed óta rettegnek attól a mondattól...
"Szia apu, szia anyu...indulnom kell!"
Búcsú a volt szerelmedtől, kit még magadnál is jobban szerettél, jobban bárkinél e Földön!

A búcsú fáj. Fáj és mégis szükséges.
Minden búcsú egy új élet kezdete...mint főnix éled újra a szívedben a remény, hogy jobb lesz, hogy ismét megtalálod az utad.

A búcsúban mégis sokszor magunkat sajnáljuk leginkább...hogy Én mit veszítettem, hogy Én nekem milyen fájdalmam van...
Önzőek vagyunk.

Minden búcsú esetén, s legyen ez akár a földi életünk végső búcsúja is akár, azt kellene végignézni, mit kaptunk, s mit adtunk azért a kapcsolatért, amiért szerettük mindezt.
Hogy mennyi vidám, örömteli percet, órát kaptunk, s mennyi izgalommal telit adtunk mi magunk.
Hogy mennyi mindent voltunk képesek tanulni ez alatt az idő alatt, hogy mennyire voltunk képesek megismerni a másikat.
S eszünkbe fognak jutni a keserű percek is. Mert azok is voltak.
De minden egyes keserű pirulát el lehet felejteni, ha tudjuk, ez csiszolta oly fényessé ezt a kapcsolatot.
Ha tudjuk, elismerjük a kapcsolat rajtunk is állt, mi is felelősek voltunk érte.
S eszünkbe jutnak a megbocsájtás sírós-vidám percei is, amikor egymás karjába borulva vélt, valós sérelmeink könnyekbe áztatott masszává olvadnak és rájövünk:
"Nélküled én sokkal kevesebb vagyok!"

Egyszer minden véget ér...
Ne szomorkodjunk soká, mert azzal csak a múlt szépségeit felhőzzük, mely sokkal érdemesebb volt, mintsem fekete kendőbe csomagolt emlékcsomagként végezze gondolatpolcunk eldugott sarkában.



Egyszer véget ér a lázas ifjúság,
Egyszer elmúlnak a színes éjszakák,
Egyszer véget ér az álom, egyszer véget ér a nyár,
Ami elmúlt, soha nem jön vissza már.
Egyszer véget ér a lázas ifjúság,
Egyszer nélkülünk megy a vonat tovább,
És az állomáson állunk, ahol integetni kell,
De a búcsúra csak pár ember figyel.

Egyszer véget ér a lázas ifjúság,
Egyszer elmúlnak a színes éjszakák,
Sajnos véget ér az álom, sajnos véget ér a nyár,
De a szívünk addig új csodára vár.

Ezért ne féljünk az újtól, mert az jót hozhat nekünk,
Talán abban van az utolsó remény.
Létünk ingoványra épült, mely a sötét mélybe húz,
De ha akarjuk, még tűzhet ránk a fény!

Egyszer véget érnek múló napjaink,
Egyszer elbúcsúznak túlzó vágyaink,
Tudjuk azt, hogy egyszer végleg, sajnos végleg elmegyünk,
De még addig mindent újra kezdhetünk!

Ezért ne féljünk az újtól, mert az jót hozhat nekünk,
Talán abban van az utolsó remény.
Létünk ingoványra épült, mely a sötét mélybe húz,
De ha akarjuk, még tűzhet ránk a fény!

Egyszer véget érnek múló napjaink,
Egyszer elbúcsúznak túlzó vágyaink,
Tudjuk azt, hogy egyszer végleg, sajnos végleg elmegyünk,
De még addig mindent újra kezdhetünk!




Keserű ízű ébredés, hideg az ágyam,
éget és úgy bánt, hogy más ölel ma át.
Még keresi néha két kezed a szerelem és a képzelet,
amin át a szívem visszaránt.
Legyen álmod szép, hitem úgysem tépi szét
a távolság mi közben ránk talált.

Refr.:
Ha volna még, ha volna még egy percem helyre hozni,
Ha volna még, ha volna még egy végső vallomás,
Arról írnék dalt, hogy a szíved úgy szívembe mart,
Soha nem gyógyít meg más.

Valaki más, ki mást ígér,
lehet hogy még ma átkísér
az éj kihalt hídján, ne félj.
De üresen áll a másik part,
idegen minden tér meg park,
odaát csak bánat várna rám,
de legyen álmod szép, hitem úgysem tépi szét
a távolság mi közben ránk talált.

Refr.:
Ha volna még, ha volna még egy percem helyre hozni,
Ha volna még, ha volna még egy végső vallomás,
Arról írnék dalt, hogy a szíved úgy szívembe mart,
Soha nem gyógyít meg más.

Ha volna még, ha volna még egy percem helyre hozni,
Ha volna még, ha volna még egy végső vallomás,
Arról írnék dalt, hogy a szíved úgy szívembe mart,
Soha nem gyógyít meg más.

2010. november 3., szerda

Ezek a fiatalok

1967-ben, születésem előtt 6 évvel volt egy magyar film, melynek címe az "Ezek a fiatalok", s egyszer, pár évvel ezelőtt véletlenül láttam is a tv-ben.
Nagyon megkapott mindig is ez a fajta hangulat, ami abból az időből áradt (még ha tudom, hogy kicsit negédes is).
Olyan őszintének tűntek az akkori fiatalok, annyira szabadok akartak lenni, s ezt kicsit irigylem tőlük.

Valahol, valami hasonlót mi is átélhettünk 1989-'90 környékén, de mégis...

Most, így lázas-betegen kicsit szomorkásan írom ezt a blogot...
Hiányzik valami, érzések, s a 37 életévem sem az, ami most épp felvidít :)

A filmet érdemes megnézni, akik szeretik a magyar slágereket, sok érdekes dalt fognak felismerni, sok ismerős arcot látnak (Illés, Zoránék, Koncz Zsuzsa, Antal Imre...)

Most az az érzésem, visszamennék ebbe az időbe, s néha másképp csinálnék dolgokat, mint ahogy most csináltam...:)



Elindult egyszer világot látni
Egy szőke kislány, úgy hívták: Anni
Így szólt az apja: már felnőtt lány vagy
Indulj az útra, áldásom rajtad
Elment hát Anni a városba messze
Azt hitte akkor, hogy mindörökre

Óh, szürke város, nézd új leányod
Vidámnak Annit sohase látod
Dolgozik nappal, s tévét néz este
Nincs társasága, nincs ismerőse
S nem jóbarát a sok-sok ember
Ki Annit nézi szakértő szemmel

Óh, szőke Anni, mondd hát, mondd itt mit kerestél
Szürke városunkba, mondd el, miért jöttél
A fények hívtak, vagy lányregények
Óh, szőke Anni, becsaptak téged

Elindult egyszer világot látni
Egy szőke kislány, úgy hívták: Anni
Hívta a város, hívták a fények
Gondolta Anni, itt vár az élet
Eljött hát Anni a városba messze
Azt hitte akkor, hogy mindörökre




Találkoztam egy lánnyal
Szomorú volt
Így beszélt

Már nem kellenek
A szép szólamok
Már nem érdekel
Nem akarok többet
Nem akarok semmit

Oly szép volt a nyár
És szép lesz az ősz
Már nem várok mást
Követem a sorsot
Követem az életet

Már nem kérdezek
Hát kár szólnotok
Oly felesleges
Nem akarok látni
Nem karok sírni

Már nem változom
Rám ne várjatok
Oly fáradt vagyok
Feladom a harcot
Feladom az álmom

Egész más voltam régen, emlékezzetek
Nem törődtetek velem, nem
Ha kérdeztem és igazat kellett volna válaszolnotok
Hallgattatok, hazudtatok, igen

Már nem kérdezek
Hát kár szólnotok
Oly felesleges
Nem akarok látni
Nem karok sírni

Már nem változom
Rám ne várjatok
Oly fáradt vagyok
Feladom a harcot
Feladom az álmom

Így szólt a lány





Annyi minden van, mit úgy szeretnél
Néha bánt, ha tudod, távol a cél
Vagy tán épp a cél előtt
Tűnik úgy, most fogytán van erőd
S te mégis továbbmész

Lehet égbe nyúló csúcs, ami hív
Néha oly magasra vágyik a szív
Sűrű útvesztőkbe érsz
De a csúcsra gondolsz
És csapdáitól többé már nem félsz

Mert te is fényre vágysz, mint minden, ami él
De mikor célhoz érsz, és boldog lehetnél
Máris új tervre gondolsz, máris új útra indulsz
És az életben épp ez a szép

Oly sok ember merész álmokat sző
De a siker árát sokallja ő
És csak arra vár, hogy majd arra jár a Fortuna
De kár ebben bízni

Mert a gyémánt és arany fénye szép
De tiéd ez a fény akkor lehet csak
Ha érte a mélybe lemész, érte mész
Hát indulj, és hozd fel onnan
Fénye kárpótol majd minden nehéz percért

Nem csak gyémánt és arany lehet szép
Téged tán egész más után hajszol most a vágy
Indulj hát, hidd el, nem lesz nehéz az út
Mit végigjársz, ha gondolsz rá
Hogy jön, mit úgy vársz

Érdemes volt
Akkor meglátod, hogy érdemes volt
Tudom, rájössz, érdemes volt
Harcolnod így